Toporgok...rohanok, futok, egyhelyben...folyamatosan könnybe lábadt szemekkel, magamban elhangzó hatalmas üvöltésekkel, az arcomon mégis mosollyal. Állandóan csak adok. Adok, adok és adok. Teljesen úgy érzem, hogy el fogok fogyni. De vajon tényleg adok? Vagy csak úgy teszek mintha adnék? Valójában…

Érzelmes vagyok és végtelen. Tisztában vagyok azzal, hogy egyáltalán nem könnyű velem. Mint egy hatalmas hullám, úgy sodorlak el, ha az érzéseim és az élet úgy kívánják, de minden pillanatban érted vagyok az, aki. És te? Te tudnál engem feltétel nélkül szeretni? Én mindig úgy gondoltam rád, hogy te…