Akárhogyis, már csak hiába fájna, tudom, nem sírhatom màr vissza többé azokat az időket, amikor még úgy láttam lehet közös az életünk. Te se bànd, hiszen neked ez eddig sem fàjt. 

A szívem majd kiugrott a helyéről, akàrhànyszor úgy gondoltam, hogy menned kéne. Úgy érzem, egy időmet pazarlóhoz kötődök. Mindig azt hittem, ha most ennyire fàj, akkor majd egyszer talàn nem fog.

Mindig sikerült megtalàlnom a lehető legjobb mentségeket a hazugsàgaidra. Arra, hogy mikor, mit és éppen miért csinàlsz, és hogy miért éppen te. Arra, hogy jelen pillanatban miért nincs, de később miért lehet ennek az egésznek jövője. Egy időre mindig lelket öntessz belém. Ideig-óràig minden tökéletes. Megmutatod, hogy ilyen is lehetne, hogy aztàn újra és újra meggyötörj....végül mindig ráébredek, hogy minden erőmmel pofozgatok egy olyan kapcsolatot, ami talàn màr rég halálra van ítélve. Én. Csak én. Te nem. De nem tudok csodàt tenni, éppen ezért tartunk most itt, ahol.

Önző vagyok a végtelenségig. Ragaszkodom. Akarlak. Mindig is fàjt ez az egész. Soha nem láttam tisztán, vagy csak magamnak nem akartam bevallani, de igazàból az én önzőségemen te túl tettél az idők soràn. Nem akarhatok olyat, aki engem nem akar igazàn. Mindig a saját érdekeidet helyezted előre, mivel én nàlad utolsó voltam a rangsorban. Ragaszkodtam az emlékekhez, amik igazoltàk, hogy voltak valaha idők, amikor még màs voltàl.

Mindennek ellenére az élet úgy szép, ahogy megkaptam. Nem kellene mindig visszahúznom a kezed, ha te màr nem akarod az enyém érintését. El kellene sétàlnom jó messzire, addig amíg van egy kis önbecsülésem...hátha rájössz, hogy csak engem akarsz. 

De annyira szeretlek, hogy képtelen vagyok rà.