Napjában többször is a telefonom kijelzőjére pillantok, mintha legalábbis azt hinném, elromlott volna és csak azért nem jelez. Néha felnevetek, hogy miért kínzom magam ennyire, miért jelentesz nekem ennyit? Meddig várjak rád? Meddig nem számít ez önbecsapásnak? Meddig számít a várakozásom jónak, önfeladás nélkül? Szükséges-e egyáltalán várni valamire, ami nincs, ahelyett, hogy léteznék abban, ami van?

Egyszer csak elszakad majd a cérna, de nem a türelmetlenségemtől, hanem azért, mert teljesen elveszítem a hitet, amit belénk fektettem. Annyiszor csalódtam már benned. Hát igen...van ami nem változik. Hányszor próbáltam már nyelni egyet, és csak simán továbblépni...aztán mindig elhessegettem a gondolatot, mondván, hogy majd úgy is változtatsz. Amíg a lelkemre hatással van a lényed, addig, amíg ki tudod váltani belőlem azt, amit eddig még másnak nem sikerült, addig más választásom sincs...fognom kell a kezed. 

Két könnycsepp között is talán mondhatom, hogy hálás vagyok, mert általad jobbá válhatok. Majd az út végén, amikor feladom, akkor nem azért fogom feladni, mert már nem bízom benned..hanem azért, mert elég erős lesz a szeretetem önmagam iránt, hogy ráébredjek, többet érek annál, hogy csak játssz velem. Amikor majd sikerül úgy elengednem a kezed, hogy már nem érzek majd ellenállást, akkor majd megérik bennem a továbblépésre az elfogadás. Már érzem, hogy erősödök. Már csak ritkán pillantok hátra. Már nem akarok többet tenni a szerelmedért, mint amennyi tényleg telik tőlem. 

Érzed azt, ahogyan a kezem lassan de biztosan elengedi a kezed? Talán majd rájössz, hogy szükséged lenne rám. Nem a szeretetem fog elmúlni irántad, csupán a vágy, hogy küzdjek a kapcsolatunkért. Majd a kezem szorításának hiánya talán felébreszti a szívedet, és tudatosul benned, hogy te nem fogtad meg a kezemet, amikor még én nyújtottam feléd a szívemet.