Ha veszteség ér bennünket, ha bármilyen szerelmi vívódáson esünk keresztül...MINDIG erősnek kell mutatni magunkat.. olyannak, akit még egy igazán nagy hurrikán sem terít le a lábáról. Nem szabad kimutatni a fájdalmat. Nem láthatnak összetörve és meggyötörve, mert az csak a vesztesek közé állítana.
Én nem vagyok vesztes. Éppen ellenkezőleg. Győztem. Kiálltam egy rahedli sorscsapást, és tudom, hogy ennyi rossz után, már csak boldog pillanatok következhetnek az életemben.
Azt tartja a mondás, Ami nem öl meg, az megerősít...sok kis tinilány testén ékeskedik ez az idézet tetoválás formájában, amelyet valójában egy hatalmas közhelynek tartottam, de rájöttem, hogy ez tényleg helyes állítás. Az elszenvedett fájdalom megerősít és teljes egészében átformálja a világszemléletünket. Én már tudom, hogy az ember képes összekaparni magát a legmélyebb gödörből is. Már magabiztos léptekkel haladok előre, és csak én tudom, hogy minden lépésért mennyit szenvedek...hogy a magabiztosnak tűnő léptek mennyi félelmet és bizonytalanságot rejtenek.
Akkor siklott ki a lábam alól a talaj, amikor elveszítettem a kedvesem, a legjobb barátom, a legfőbb támaszom. Elvesztettem őt, és azt érzem, hogy hiába van közel, mégis időről időre egyre távolabb van tőlem, mint a csillagok. Elérhetetlen, de mégis számomra ő a mindenség, a fényesség..
Nagyon sokan azt hitték, hogy össze fogok csuklani ekkora fájdalom és teher alatt, hogy ezt a veszteséget nem fogom bírni belső sérülések nélkül, hogy a lelkem egy összetört roncsként fog heverni majd valami lepukkant bontóban. Hááát, bárcsak azt mondhatnám, hogy tévedtek. Nos, a lelkem nincs roncstelepen, és nem is bolondultam meg, de nem vagyok túl jól. Összezuhantam. És nap mint nap, egyre inkább összeroskadok. Sokat beszélek a csillagokhoz...bár nem hiszem, hogy értik, de erőt adnak kicsit.
Mindig úgy tartottam, hogy egy nőben legyen tartás, mert ha az nincs, akkor semmibe vesznek. Otthon, a négy fal között, ahol senki sem lát, ott lesírhatod a legdrágább sminkedet is, de mások előtt ne. Rengeteg gonosz ember van, aki örül a bukásnak. Nyilván nem általánosítható ez minden emberre. Mégis félelmetesen sokan vágynak a boldogtalanságomra, akik mint egy éhes oroszlán az áldozatát, szétszednek.
Bárcsak tudnám hova tűntél. Bárcsak még egyszer, utoljára hallanám, ahogyan becézve magadhoz ölelsz, és arról beszélsz, mennyire csodálatos minden, milyen csodálatos kis közös életet élünk, mert itt vagyunk egymásnak. Te és Én. Csak MI ketten, egy teljesen különálló világot alkotva.
Talán ha te is a csillagokat nézed, akkor esély van rá, hogy majd egyszer visszatérj. Azt akarom hogy boldog légy, hogy úgy ragyogjon a szemed, ahogyan akkor ragyogott, amikor rám néztél amikor igent mondtam. Ez egy halhatatlan szerelem...
"Életemben először éreztem magam egésznek, elevennek és szabadnak. Te voltál a lelkem hiányzó darabja, a levegő a tüdőmben, a vér az ereimben. Azt hiszem, ha van reinkarnáció, mi egy pár voltunk minden előző életünkben..." /J. A. Redmerski /
