Talán azért, mert túl sok csöpögős, szerelmes Disney mesén nőttem fel, de az én álmaiban mindig egy királylányos happyend szerepelt. Egy szuper boldog vég, ahol majd a herceg beszerelmesedik, rájön, hogy csak engem akar és elrabolja a szívem. Ahol együtt szállunk majd szembe az élet jó és rossz oldalával, és soha nem lesz olyan káosz, aminek legyőzésére együtt ne lennénk képesek. Együtt. Abban a kiállhatatlanul nyálas, rózsaszín ködben, amit semmilyen vihar sem tehet tönkre.

Csak ezekkel az álmokkal az a baj, hogy magasról lehet igazán nagyot esni. Ahonnan persze minden valamirevaló királylány fel tud állni, megigazítja a koronáját, és visszabaktat a hegy tetejére. Hogy aztán újra leessen. Vagy inkább lelökjék. Újra, meg újra, meg újra. És tudod, hogy mi ezzel a baj? Az, hogy könnyen előfordulhat, hogy az évek alatt összegyűjtött karcolásokat végül már senki sem fogja tudni begyógyítani. Az egész lelkem tiszta heg.. 

Bárcsak megértenéd...

Bárcsak megértenéd, hogy én annyira akarom... Téged, minket, a rózsaszín ködöt. De még mindig nem gyógyultak be azok a fránya sebek... Bárcsak el tudnám neked mondani, hogy mennyire sajnálom! Sajnálom, hogy már egy megmászhatatlannak tűnő, óriási falba kellett ütköznöd. Pedig én tényleg szeretlek. Azért, aki vagy. Téged, önmagadért.

Azonban, őszinte leszek, és bevallom neked, hogy iszonyatosan félek. Félek tőled. Félek, hogy megbántasz, hogy te is egy újabb sebet ejtesz majd az amúgy is megtépázott szívemen. Nincs rá garancia, hogy te más leszel, még annyira nem is ismerlek, pedig már annyi titkodat tudom..

Annyira szeretnék veled ajtócsapkodós veszekedéseket, csak azért, hogy tudjam, megőrülünk egymásért. Szeretném, hogy csendben hozzád bújhassak, miután beláttam, hogy egy hülye picsa voltam. És te csak magadhoz húznál. Szeretném, ha miután kretén voltál, és én a fürdőben a könnyeimet törölgetném, te hátulról átölelve bocsánatot kérnél. Nekem ennyi elég lenne. Ezt szeretném. Meg szenvedélyt. Igen, ezt szeretném. Hogy egy fáradt nap után hazaérve a magadhoz ölelj, aztán mélyen a szemembe nézz. Érezni akarom, hogy minden porcikád engem kíván, én pedig téged. Amikor nem érdekel sem a holnap, sem a tegnap. Csak te meg én. Nincs taktika. Csak a pillanat.

Szeretném, ha lennének dolgok, amikről egyből én jutnék eszedbe. Pontosan úgy, ahogy te nekem. Legyen az egy zene, egy kép vagy egy film. Szeretném, ha lennének közös dolgaink.  Amit senki más nem ért, csak mi. És amikor egymásra nézünk, csak mosolyogjunk, mert tudjuk, hogy ez csak a miénk.

Hidd el, én szeretnék hinni neked! De már annyira nehéz. És erről nem te tehetsz. Hanem mindazok, akik kihasználtak, és egyesével hordták a téglákat, a szívem körüli fal építéséhez. Tervezni akarok veled, álmokat szőni. Nem pedig attól rettegni, vajon mikor pukkad ki az egész, mint egy buborék. Szilárd alapokat szeretnék. Olyat, ami nem szavakra és ígéretekre épül, hanem cselekedetekre. De ehhez te is kellesz. Én is kellek.

És tudod mit?! Igen, szívesen töltenék három órát a 70 fokos konyhában nyáron, csak azért, hogy csináljak neked palacsintát, és te utána jóízűen felfalhasd mindet. Még egy focimeccset is végigülnék, ha te attól boldog lennél.

De félek. Igen. Félek az újtól. Attól, hogy egy nap te is elhagysz majd. Félek a szép szavaktól, attól, hogy nincs mögöttük tartalom. Félek, hogy többet látok beléd, mint aki valójában vagy. Félek, mert az élet hiába sebzett már meg olyan sokszor, még mindig naiv vagyok, főleg, hogy már szeretlek.

Minden rendben lesz...