Pont, amikor már feladtam, és elfogadtam a tényt, hogy örök száműzetésbe kerültem a szinglik szigetére, Ő akkor táncolt be az életembe...merthogy, tényleg táncolt. 

Talán ezelőtt fogalmam sem volt igazán arról, hogy mi is a szerelem, csak átlátszó, meddő küzdelmet folytattam a férfiakkal szemben. Hiszen én a szerelmet sosem a boldogsághoz, hanem inkább a fájdalom érzéséhez kötöttem. Szerettem őket, de valahogy mindig akkor éreztem magam szerelmesnek, ha előtte jól padlóra küldtek.

Szinte látom magam előtt a régi énemet, ahogy magára hagyott kisgyerekként zokog egy-egy esés után, és azt mondogatja magának, hogy ő mennyire szerelmes. Picsákat... Az a nyamvadt mazochista egóm, az nem hagyott nyugodni igazán. Aztán végül addig-addig erőltettem magamra a "szerelmet", míg végül már hánynom kellett tőle. Undorodtam. És ott álltam megint egy újabb szakítás szélén, és újra és újra csak azt kérdezgettem magamtól: Mi az istent csinálok már megint rosszul, bassza meg? Annyit analizáltam már magamat, hogy kész csoda, hogy nem tébolyultam meg. Pedig csak a legegyszerűbb tényt nem sikerült belátnom, mégpedig azt, hogy bármennyire is szerettem volna, rohadtul nem ők voltak a megfelelő férfiak számomra.
Amit éreztem, az korántsem szerelem, inkább csak gyermekded rajongás volt. Ami nem csoda, hogy a hirtelen lángra lobbanás után olyan hamar parázsló tűzzé változik, majd egy röpke pillanat alatt ki is alszik.

Ó igen, hát persze.... biztosan egészen sok jó barátom szeme csillan fel, amikor ezeket a sorokat olvassák, hisz ezeket ők már rég megmondták. Na, de érzelmi ügyekben hagyatkozhat-e az ember mások véleményére? Kétlem.

Azt viszont tudom, hogy minden pofont meg kellett kapjak, még mielőtt találkoztam volna vele. Meg kellett érnem, vagy, ha úgy tetszik: fel kellett nőnöm ehhez a kapcsolathoz. Mert az igazi szerelem és az igazi férfi nem akkor jön, amikor te épp azt nagyon várnád. De hidd el nekem, hogy mégis a lehető legjobbkor. 

Nem volt hirtelen ősrobbanás és nem akartam egyből letolni a bugyimat, amikor először megláttam. Nem hívtam azonnal a legjobb barátnőmet sem, hogy elújságoljam, milyen hihetetlenül jó pasit sodort elém az élet - mert már eszembe sem jutott, hogy bizonygatnom kellene. 

Nem éreztem pillangókat, és nem készülődtem több órát a tükör előtt, míg vártam, hogy értem jöjjön. Mert a vele való találkozásnak már csak a gondolata is a tökéletesség érzését keltette bennem. Azon sem kellett idegeskednem, hogy hogyan szerezzem meg a rajongását vagy a figyelmét, mert ő egy pillanatra sem akarta levenni rólam a szemét. Nem volt benne semmilyen olcsó trükk, se játszmázás, se taktikai csavar. Mert teljesen magától érkezett a varázslat. És még csak időm sem volt feldolgozni.

És amit most érzek:

Biztonságot, leírhatatlan nyugalmat, és talán még sokkal többet, mint amit ezelőtt valaha is érezhettem. Többé már nem a fájdalom késztet zokogásra, hanem a mellette érzett boldogság. Már nem akarok az első probléma után megszökni. Már tudom és érezem, hogy ő az, akire mindig is vártam, és hogy a szívem végre otthonra lelt.

És az ócska ígéretekbe burkolt fiúkák ideje lejárt. És hiszem, hogy már soha többé nem engedjük el egymás kezét. Vele más lesz, mint azelőtt bárkivel. Mellette olyan nő lehetek, amilyen mindig is szerettem volna lenni. És tudom, hogy örökre biztonságban vagyok.

Lehetek csinos és kócos, kedves és szomorú, kacér vagy távolságtartó, magabiztos vagy épp elesett. Ő tudni fogja, melyik az igazi arcom, és ha a rosszabbik oldalam is látná, érzem, hogy a jobbik felé fordulna. Békét teremt bennem, és tudom, hogy megérte várnom rá. Hiszen ahogy a mondás szól:

"Egy nap majd besétál valaki az életedbe, és megérted, hogy azelőtt miért nem működött soha senkivel."