Már így is jóval több könnyet szántam rád, mint amennyit megérdemeltél volna. Néha túl sokat teszünk az emberekért.
Én nagyon akartam. Viszont, hogy te mit akartál, azt soha az életben nem fogom megtudni. Az egyetlen, amit be kellett látnom, hogy annyira el voltam vakulva, hogy észre sem vettem mennyire nem érdekel téged ez az egész. Legalábbis nem annyira, mint amennyire én szerettem volna...
Emlékszem, amikor lent ültünk a bolt melletti padon, a szemembe néztél, és nyolc hónap bizonytalanság után egyszer csak azt mondtad: szeretsz, és nem akarsz elengedni. Kevés ilyen pillanat volt a kettőnk életében, én ilyenkor mindig azt hittem, hogy most más lesz. Igyekszem azt hinni, hogy az élet nem volt igazságtalan, amikor folyamatosan valamilyen akadályba ütköztünk. Amikor kiderült, hogy a szüleid utálnak amiért túl magabiztos vagyok, vagy amikor úgy döntöttél, nem akarsz velem lenni, mert én mindig csak lehúzlak, amiért több együtt töltött időt igényelnék. Így végül szép lassan, a sokadik pofára esésem után megértettem: ennek így kellett lennie..
Annyira érdekes dolog búcsút mondani valaminek, ami sosem volt a miénk. Mégis olyan mélyen az életünk részévé vált, hogy majdnem annyira fáj az elvesztése, mintha valóban hozzánk tartozott volna. Pedig ezek nem voltak mások, csak lopott pillanatok. Kósza ígéretek néhány együtt töltött, álomittas estén, amelyeket mindig felülírt a valóság.
Mindenesetre talán szeretném azt hinni, hogy nem csak játszottál. Oly sokáig vártam. Vártam rád, meg persze arra, hogy egyszer végre valahára felnőj az érzéseidhez. Hogy ne csak akkor legyen rám időd, ha éppen nem érnek rá a haverjaid, hogy ne legyél képes eltölteni hosszú napokat úgy, hogy fogalmad sincs, mi van velem. Talán előbb kellett volna észrevennem ezeket a jeleket. Még azelőtt, hogy így belehabarodtam volna a kettőnk gondolatába.
Hosszú hónapokat töltöttem várakozással. Fájdalmasan sokáig vártam a megfelelő pillanatra, hogy majd végre az én kezemet fogod, hogy majd végre mellettem ébredsz. A pillanatról, amikor már semmilyen akadály nem lesz majd közöttünk. A pillanatról, amikor már nem lesznek falak. De valami mindig közbejött, és te minden egyes alkalommal meghátráltál.
Azt hiszem, nem állsz még készen. Talán tényleg akartad, csak épp nem volt itt az ideje annak, hogy elköteleződj. Én végtelenül haragszom ezért... Rád és az életre, amiért mindig adott egy kis rövid, de annál inkább tökéletes szakaszt, hogy aztán újra meg újra belém rúghasson, amiért nem kellek.
És persze magamra is dühös vagyok, amiért a vágyaim nem engedték, hogy észrevegyem a nyilvánvalót... Végül elfáradtam. Már nem akartam megfelelni, már nem akartam, hogy szeress. Már talán én sem akartalak szeretni. A várakozás szépen, lassan felemésztette minden vágyakozásomat. Bár az érzés, ami hozzád kötött, megmagyarázhatatlan, mégis be kellett látnom, többet érek annál, hogy csak félig szeretve éljem le az életemet.
Tíz hónap. Összesen ennyit kaptál az életemből. Mert - nevezzük bárminek is - ebben a tíz hónapban a gondolataim mindig hozzád vezettek. Néha még mindig eszembe jutnak a szavaid. Az ígéretek, amelyekbe hosszú hetekig, hónapokig menekültem.
De már csak ürességet érzek. Rájöttem, hogy ennél sokkal többet érdemlek. Ennél mindenki többet érdemel. Egy olyan szerelmet, ahol mind a két fél egyenlő odaadással szeret. Mert az ilyen szerelemnek az élet még, ha akarná, sem tudná útját állni. És tudom, hogy vár rám valahol egy ilyen. Ahogyan rád is. Kívánom, hogy találd meg, és akkor hidd el, akarni fogod, és soha nem engeded majd el.
Most vége lett, fáj nélküled. Csak agyalok, hogy vajon megérte-e. Nincs válasz, nincsen senki aki a szavaival simogatná a lelkemet. Csak a saját gondolataim vannak, és a képességem arra, hogy megnyugtatásképp - és az elengedést elősegítve - ne a sebeimmel, hanem az emlékeimmel foglalkozzam. Hogy ne átokként, hanem áldásként gondoljak a kapcsolatunkra. Ugyanis ha eszembe jut, hogy boldoggá tehettelek egy időre, hogy hozzájárulhattam egy mosolyodhoz, egy felhőtlen pillanatodhoz, hogy szeretve érezhetted magad, és csodálattal nézett rád valaki, akkor tudom: semmi sem volt hiába. És ha arra a mértéktelen gondoskodásra gondolok, ahogy figyeltél rám, örömet okoztál, védelmeztél, és büszke voltál rám, nos, akkor is tudom, hogy volt értelme szeretnem téged.
Köszönöm. 
